Sárkány Viola: A győzelmes Bocskai-szabadságharc 400. évfordulójára

Kik voltak a hajdúk?

 

 

 A XVI. században elszenvedett nagy tragédiák – Nándorfehérvár, Mohács, Buda elvesztése – az ország három részre szakadása, a német és török elleni állandó háborúk, az ország hadszíntérré válása, úgy látszott teljesen felmorzsolták a magyarság erejét.

De a XVII. század új reményekkel kecsegtetett, 1604. októberében kirobban az első nagy Habsburg ellenes nemzeti felkelés – és győztünk!

Győzött hajdú vitézeivel egy bihari nagyúr – Kismarjai Bocskai István!

De kik voltak a hajdúk?

A hajdúk eredetileg jószágot őrző, csordákat más országokig elterelő, pusztai szabadok voltak, akik az állat fékezésére karikásokat, ólmosbotokat, rézfokosokat, kurta csákányt is vittek magukkal; hiszen az útonállók ezekben az időkben is szép számmal ólálkodtak a vagyon útja körül és a lábon „utaztatott” állatokat az európai piacokig védeni kellett. Mai szóhasználattal a hajdúk helyben szerveződött félkatonai egységek voltak, akiket a birtokosok egy-egy feladatra zsoldért felfogadtak.

De a hadszíntérré vált országban, elsősorban Erdélyben és a Partiumban (Részek) kisebb-nagyobb hadi megmozdulásokra is mozgósították a szervezetlen, de létező fegyveres erőket, míg később valóságos hadsereggé nem váltak.

Az 1500-as évek elején Dél-Magyarország elvesztésével elsősorban a török elől menekült rácok (szerbek), a század közepétől már többségében magyarok voltak.

A végvári vitézek legalsó rétege, az évtizedekig tartó török harcok hontalanná vált magyarságának töredékéből került ki. Többségében jobbágyok, otthonaikat elpusztították, családjukat kardélre hányták, vagy rabszíjra fűzték; s közülük azok, akik életüket megmentették, elűzve otthonaikból csapatokba verődve, szegénylegényként járták az országot. Magukra hagyatva, sőt nem egyszer a császári hadvezetés ellenére mélyen benyomultak a török hódoltság területére. Szilajon éltek, jól bírták az időjárás viszontagságait: a hó, az eső, a forróság nem tántorította őket, a folytonos harcokban jó katonákká edződtek. Nem volt más választásuk:

„Ölni kell, vagy megdögölni,

nem örömből lettem hajdú,

Ides hazám pogányoké,

császáré és nagyúraké,

csak én vagyok rongyos fattyú.”      (Dusa Lajos)

Az állandó háborúk következtében a XVI. század második felére már annyian voltak, hogy Báthory István erdélyi fejedelem hozzákezdett szervezésükhöz. Száz hajdú fölé egy hadnagy, négy-ötszáz fölé pedig egy kapitányt rendelt. Zömében gyalogosok, de lovasok is vannak közöttük, s „csodákat értek el velük a XVI. század végi török ellenes hadjáratokban”. A Habsburg császári politika is felismeri használhatóságukat és felfogadja őket. A hajdúk csak török zsoldjában nem hajlandók harcolni!

A 15 éves háború pusztításai: Nagykunság, Körösök vidékének otthontalanná vált magyar parasztságával tovább növelik a hajdúk létszámát. Kb. 20-30 ezer ember él a hajdúszállásokon – szabad ég alatt – nagyrészük fizetetlen, ezért kénytelen lopni, rabolni, esetenként még gyilkolni is az életben maradásért. Ezért az 1590-es évek magyar országgyűlései „baromnál is alább való hajdúkról”, „korcsos magyarokról”, a „nemzet pestiseiről” szólnak, és a törvények értelmében bárki büntetlenül megölheti őket.

Ez a hazájából és nemzetéből kitagadott magyar hajdúság majd elfogadja a bihari nagyúr – Kismarjai Bocskai István – kinyújtott kezét és ez a szövetség eredményezi történelmünk egyetlen győztes szabadságharcát, és ma már mindnyájan elfoglalhatják helyüket a magyar történelem Pantheonjában.

Mi robbantotta ki az első nagy Habsburg ellenes szabadságharcot?

Habsburg II. Rudolf német-római császár, aki I. Rudolf néven (1576-1608) ült a magyar trónon, az un. 15 éves háborúban (1593-1606) Erdéllyel szövetségben, megpróbálja a törököt kiűzni a hódoltság területéről. Sajnos a kezdeti sikerek után – Bocskai István 1595-ös Gyurgyevó-i győzelme – a császáriak veresége, az ország hadszíntérré válása, egyértelművé tette a Habsburgok tehetetlenségét, és azt, hogy nem tudják a törököt kiűzni hazánk területéről, csak rom és pusztaság marad utánuk. Ehhez járult a reformáció térhódítása Magyarországon, ami ellen hajszát indított a császár. De a legnagyobb felháborodást az váltotta ki, hogy a kiürült kincstárat a magyar protestáns nagybirtokosok vagyonával akarta feltölteni. Ezért felségsértési pereket indított a főurak ellen: Illésházy István, Rákóczi Zsigmond, majd következett volna Bocskai István, de ő az ellenállást választotta!

A „tisztes prágai fogság” után 1602-ben bihari birtokaira visszavonuló egykor Habsburg-hű Bocskai titokban megkezdi szóbeli tárgyalásait a törökkel, – mert ő és tanácsosai világosan látták, hogy a Habsburg erőkkel szemben önmaguk nem állhatnak meg – ami nagy belső vívódást váltott ki belőle, hogy majd a törökkel együtt kell harcolni, de nem következetlenül szembefordulva önmagával, hanem az események logikájának engedve. Azt tudják, hogy „a török továbbra is a természetes ellenség, de szelídebb, jobb indulatú, mint a keresztények császára”. Hiszen a két ellenségtől szenvedő hazában az egymást váltó nemzedékek súlyos kérdése merült fel újra, lehet- e mindkettő ellen egyszerre harcolni? S ahogy a köleséri hajdúk unokája fogalmazza a késői századokból visszatekintve: Nem lehet!

Mert:

„Két ellenség a Duna két parton,

Kevés annak az én egy jó kardom.”  (Arany János)

Szükség is lesz az „egy jó kardra”, mert nemsokára gróf Belgiojoso felső-magyarországi császári főkapitány levelében rakamazi táborába, a török elleni teendők tanácskozására hívta Bocskait. Történészek különbözőképpen magyarázzák a félreértéseket, de mindenesetre Bocskai nem megy el, hanem 1604. szeptember végén visszavonul a nehezen megközelíthető Sólyomkőbe, és odahívja  kapitányait: Őrvéndy Pált Kerekiből, Székely Ferenc Szentjobból, és a törökföldi bujdosók levelét is megkapja a török támogatásáról. Bocskai mégis úgy döntött, hogy kér ugyan török segítséget, de inkább magyar katonákat, hajdúkat fogad szolgálatába.

Sajnos, szentjobbi várkapitánya beárulja Concini váradi vicekapitánynak Bocskai török tárgyalásait, s így az 1604. október 2-án Szentjobbot egy kardcsapás nélkül birtokba vette. Ezen felbuzdulva Kereki alá indul, hogy ezt a Bocskai várat is elfoglalja. De Örvéndy Pál várkapitány szolgálatába fogadja a köleséri romok között tanyázó háromszáz szabadhajdút, Egry István vezetésével, s október 5-én – a váradi vicekapitány Concini – sebesülten, „szégyennel” elvonult Kereki alól „megfélemlítve” a hajdúktól. A hajdúk nemzetmentő küzdelme, itt Kerekinél kezdődött, s hálából majd a fejedelem a köleséri hajdúkat Nagyszalontára telepíti, akik olyan utódokkal büszkélkedhetnek, mint Arany János, Arany László, Zilahy Lajos és Sinka István.

Ezután lázas készülődés kezdődik mindkét részről az elkövetkezendő nagy összecsapásra. Bocskai megbízottai járják a hajdúszállásokat, hivatkoznak a hajdúk protestáns voltára, és arra, hogy Belgiojoso nem a török, hanem egy református magyar birtokos ellen viszi őket. S tulajdonképpen ezzel tudták az alapvetően török-ellenes beállítottságú hajdúságot egy török szövetségben induló felkelés fő katonai bázisává tenni. Belgiojoso mindezekről értesülve megkérdezi a hadseregében szolgáló „hétpróbás” hajdú vezéreket, hogy „készek- e Őfelségéért halni és élni?”. Igen! Kiáltották, és másképpen cselekedtek. Október 14-én este hűséglevélben kötelezték magukat „hogy hű s igazak leszünk az Nagyságos Bocskai István úrnak minden vitéz dolgaiban Hazánk megmaradásájért”.

S már hajnalban „Hajdúvitézek! húúúj, húúúj, rááá!” csatakiáltással támadtak a Bocskaira frissen felesküdött hajdúk, Bocskai személyes vezetésével – Álmosd és Diószeg között – Pezzen császári ezredes csapataira, aki éppen Belgiojoso segítségére vonult. 1604. október 15-én reggel 4 órakor kezdődő rövid, de heves harc után, 6 órára már a sebesült Pezzen-t is elfogták, és győztek! Belgiojoso pedig hallván a vereség hírét, visszavonult.

Az Álmosd-Diószegi ütközet sorsdöntő volt, ahol a rosszul felszerelt, hiányosan képzett hadsereg nyílt összecsapásban diadalt arat egy nyugati zsoldos ezred katonaságán, és évtizedek óta ez az első győzelme a szétszabdalt és megtiport magyarságnak.

Bocskai István a kíváló hadvezér ekkor írja hajdúiról: „Azok az dolgot eszekbe vévén, a magok nemzetinek hóhérai nem akarván lenni, úgy megháborodnak volt rajta, hogy ha szinte oly ember akkor közikben nem találkozott volna, magoktól is reá támadtanak volna az németre. Azonban, hogy értették, hogy minket is kergettenek, magok jövének érettünk olykor, amikor Szent-Jóbot tőlünk elvötték és Kereki várát vívták.”

A győzelem után Bocskai az egyre szaporodó hajdúk élén bevonul Debrecenbe maga előtt hordoztatva a császári zászlókat, első győzelmének hírnökeit. Ezzel is kiváló taktikai érzékéről tett tanúbizonyságot, hogy nem a százszor meggyötört és Basta császári generális által teljesen kifosztott Erdély ellen indul, hanem Felső-Magyarország, azaz a Királyi Magyarország felé, ahol biztosítva látja győzelmének eredményeit. Közben hajdú kapitányai maguk előtt kergették Belgiojoso seregét, aki előtt Kassa városa bezárja kapuit, de október 30-án – ahogy majd száz évvel később Rákóczi fejedelem előtt – kaput nyitottak Bocskai hajdúinak. Ezzel a Habsburgok által uralt Királyi Magyarország központja harc nélkül került a bihari nagyúr birtokába és elősegítette a Habsburg ellenes szabadságharc kibontakozását. Ezalatt Bocskai a tiszalöki táborban tartózkodik, 1604. október 26. és november 7. között, s itt alakul át önvédelmi harca országos méretű szabadságharcá. Itt csatlakoznak hozzá az erdélyi bujdosók, Tiszántúl egyik legtekintélyesebb birtokosa ecsedi Báthory István, Felső-Magyarország főurai, a vármegyék nemessége. Itt szervezi meg kancelláriáját és katonai vezérkarát, innen indul és vonul be ünnepélyes külsőségek között november 11-én Kassára, a szabadság városába.

Egy-két hónap múlva a hajdúk már Pozsonynál és Bécs alatt kergették a németeket, és Pro Deo et Patria – Istenért és Hazáért – zászlók alatt 1605-ben felszabadítják Magyarország nagy részét. Kismarjai Bocskai Istvánt hadi sikerei csúcsán előbb Erdély, majd a szerencsi országgyűlés Magyarország fejedelmévé választja, sőt a szultán koronával ajándékozza meg. Békére kényszeríti a kor két legnagyobb hatalmát, a törököt és a német-római császárt, megerősíti Erdélyt és a protestánsok vallásszabadságát. S mindezt a hajdúk vitézsége és kardja biztosította. „Isten után, hogy lett, hajdú vitézeinknek köszönhetjük” – írja a nagy fejedelem egyik levelében. És nem feledkezik meg róluk, mert ott a Kereki vár alatt történt valami, akkor és ott fordult Bocskai szíve katonái felé, akiknek oly sok vesződség, bujdosás, hadakozás után emberi életet akart adni. Ő az egyedüli a magyar történelemben, aki földet ígért és adott katonáinak és a társadalomból kiátkozottakat letelepíti!

Magyarokat a Magyar Hazába!

1605. decemberében a korponai országgyűlésen közel 10 ezer hajdújának hálálta meg hűségét: „Ezért megtekintve ezeket a dicsőséges és örök emlékezetre méltó érdemeket, hajdú vitézeinket – a mi régi szabadságaink bajnokait és visszaadóit-, hogy a haza szabadságáért végzett fáradságos munkájuknak és a mi irántuk való hálánknak emlékezetét a késő utódoknak is emlékezetül hagyjuk, és hogy abban a hazában, amelyben harcoltak tiszteletet és szabadságot nyerjenek: A Magyarország 1605. évi november hó 10-én összeült korponai országgyűlésén megjelent karok és rendek hozzájárulásával és helybenhagyásával őket egyenként és összességükben a paraszti és nem nemesi állapotból, amelyben születtek, és amelyben eddig éltek, kegyelmesen kiemeljük, és elrendeljük, hogy említett katonáinkat, törvényes utódaikkal együtt, a mai Magyar –és Erdélyországunk igazi nemesei sorába és számába számlálják és beírják, őket igaz nemeseknek tartsák, miként mi is azoknak sorába számláljuk és fogadjuk őket. Nevezetesen azokat a hajdú vitézeket, akik nemes Csomaközi András és vitézlő Szilasi János, Kövi Miklós, Pallai Pál, Kovács Albert, Somogyi György, Farkas Mihály, Elek János, másként Csatári János, Szénási Mátyás, Nagy Mátyás, Füzi István és Hajdú Gergely kapitánysága alatt vitézkednek…

És ezért mit kell tenniük? „a mi vagy utódaink parancsára, minden hadjáratban kötelesek legyenek megjelenni és a hazának híven szolgálni.

A nagy fejedelem kérését teljesítették a kemény hajdú vitézek, hiszen Bocskai lelke tovább élt és él bennük nemzedékről-nemzedékre; ott voltak Buda visszafoglalásánál, amikor Petneházy hajdúival elsőként lépett a vár fokára, ott voltak Rákóczi hadseregében Esze Tamás talpasai közt és az 1848-49-es szabadságharcban, mint Kossuth katonái és nemzetőrei.

És a XXI. század? A 400. évfordulón a magyarság újra szétszabdalva, remény és kétségek között vergődve, egy Bocskai nélkül indulhat neki új szenvedéseknek és új megpróbáltatásoknak.

Sárkány Viola
 

Képek a Társaság életéből

DSC_0031.jpg

Látogatók

mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
mod_vvisit_counterMa48
mod_vvisit_counterEzen a héten228
mod_vvisit_counterEbben a hónapban628
mod_vvisit_counterÖsszesen9198

We have: 1 guests online